Rég az emberek a hosszu téli estéket legtöbbször kártyázásval tőtötték el. Az asszonyok vartak, vagy fontak, az emberek meg kártyáztak. S biza, vót amejik ugy-ugy belévigyült, hogy egész éjen kártyázott. Az egyszeri ember es erőst szeretett kártyázni, s biza erőst sokszor hajnalba vetemedett haza. Az asszon könyörgött neki, hogy: ne üjjön, öreg, ojan sokáig, s jőjjön, öreg, hamarább haza, de biza az ember nem törődött vele.
Eccer odament az asszonnak a nénnye s megpanaszkodott neki, hogy ne, az ember örökké kártyázik s későig odaül.
– Ó, édes lejánkám, hát – aszongya – azon lehet segitteni. Megejeszted egy éjen, fehér lepedőt a fejedre teszed s megejeszted, ne féjj, me nem menyen többet.
Este, mikor az ember ment meginn kártyázni, az asszon utánnaszollott, hogy:
- Ne üjjön kend ojan sokáig, me osztán a kuli megkésérti.
– Ingem hogyne késértene – aszongya az ember, s aval elment. S persze, megin hajnalba jött haza. Más este mikor megin ment, há megin mongya az asszon, hogy:
- Hajja-e, öreg, kend ne üjjön ojan sokáig, me meglássa, megkésérti kendet a kuli.
– Ugy-ugy, ne járjon a szájod, végezzed inkább a dógodot – s aval meginn elment az ember.
Jó késő vót imán, éjfélét jól meghalatta, eccer hajja az asszon, hogy úgy teccik, hogy nyillik a kapu. Hamar a fejér lepedőt a fejire teritette s kikönyökölt oda a gáng párkánnyára. S amikor az ember odaért, megejesztette. S abbiza úgy megejedett, hogy abbahejbe esszerogyott. Az asszon a lepedőt bévette a házajtón s kiment, s aszongya az embernek, hogy:
- Montam, ugye, hogy megkésérti kendet a kuli, ne üjjön ojan sokáig.
De az ember nem felelt. Az asszon odahajolt, s:
– Öreg, há kejen fel, há én vagyok.
Igen, de az ember nem mozdult meg, s tapogassa s nem mozog. Megejedett az asszon s kiájtott a szomszédnak, az kijött s nezik, hát az ember meg van halva. Az úgy megejedett szegén, hogy a szüve megszakadott.
(Lőcsei Antal gyűjtése)