Élt Óbecsén két mónár. Az egyik magyar vót, a másik rác vót. A két mónár nem bírta egymást, mive két dudás se bír meglenni egy csárdába. Az egyik malom azt berregte: „Óbecsében egy mónár van, az is magyar”. A másik malom azt berregte: „Óbecsében egy mónár van, az is rác”.
Történt eccé, hogy gyütt a török Óbecse felé. Mindenki egyugta az aranyait, és maga is ebújt. A két mónár véletlenű egy faodúba gyugta a pízit. Amikó a magyar mónár betette az aranyait, látta, hogy vannak ott más aranyak is, hát úgy gondóta, hogy lám más okos ember is odagyugta az aranyait.
Amikó a törökök ementek, visszagyüttek a mónárok. Eccerre értek a kincsrejtő odvas fűzfáhó. Kiveszi az aranyait elősző a magyar mónár, majd kiveszi a rác mónár is.
– Hát te, testvér, nem bántottad az aranyaimat? – kérdezte a magyar mónár.
– Hát te se bántottad az én aranyaimat? – mondja a rác mónár is.
Megcsókólták egymást, és elválaszthatatlan barátok lettek. Most már az óbecsei malmok azt berregték:
„Egy malom van Óbecsében…
… egy malom van Óbecsében…”