Savanya Jenő csatája

Ez már nagyon régen volt. Ott történt Zenta alatt. Hát ugy-e amikor a török ezen a részen volt, nem lehetett tüle élni, csak szípolyozta a szegény népet, bántalmazta, ha nem az ő akarata szerint cselekedett. Amikor a magyarok má megsokalták, hogy ezek a ronda kutyafülűek itt garázdálkodjanak, összesereglettek, hogy kiírtsák őket mind egy szálig. Volt egy nagyon híres vitéz, Savanya Jenőnek hítták, az nem sokat beszélt, hanem inkább cselekedett. Úgy mesélik, hogy itt Zentánál, bele a Tiszába vezette a magyar huszárokat hogy leverje a török sereget. A magyar huszárok nagyon szépen föl voltak öltözve, de nem nézhették a ruhát, nem félthették a szép öltözetet, mert Savanya Jenő megparancsolta nekik, hogy iramodjanak a vízbe és öljék a törököt, ahogy csak bírják. A Tisza közepibe találkozott össze a magyar meg a török csapat. Még a török szultán is ott volt, de nem ért semmit, mert a magyarok erősebbek voltak. Savanya Jenő nagyon szigorúan adta nekik a parancsokat, hogy mit kell csinálni. A folyót nem lehetett megismerni, színt változtatott a sok vértül. Kit karddal szúrtak agyon a magyarok, kit a vízbe fújtottak, annyi lett a török halott, mint az égen a csillag. A Tisza vize csak a vért vitte tovább, a hullák mind alá süllyedtek, és ahogy szaporodott a sok test, egészen kigyütt a vízbül. Egy nagy sziget keletkezett ott a sok hullából. Ott maradtak örökre, még a madaraknak meg a halaknak sem kellettek ott váltak földdé, szigetté. Évek múlva aztán mindegyik helyin egy fa nőtt, de még ezek a fák se voltak olyan szépek, mind a többi fa a vízparton, mert csomósak, görcsösek, görbék voltak csúf ágakkal. Elkerülte őket minden ember, mert olyan rémísztő volt mindegyik. Savanya Jenő élve maradt, és azóta is emlegetik a nevét a zentaiak.” (Horváth Erzsébet, szül. 1887-ben, szövegét lejegyezte Matijevics Lajos 1968-ban, Szabadkán)