A HALÁSZLEGÉNY, akiről a másik különös história szól, a Tiszán halászgatott Zentánál. Ott történt az eset.
Egyszer egymagában evezgetett, valahol a Poronty táján, s gyönyörű énekszó ütötte meg a fülét. Arrafelé indult a vízen, de mikor közelebb ért, a lányhang elenyészett.
Nem ment ki a fejéből a dolog, s nap mint nap abban az időben megkereste azt a helyet; hallotta is a dalt, de nem tudta meglesni, ki énekelget, milyen vízi tündér.
Egy éjszaka nem oldotta el a csónakját, hanem gyalogosan ment el oda a parton. Meg is hallotta a hangot, s lábujjhegyen lopakodott feléje. Akkor a bokrok közt letekintve meglátta, egy lány van a parton, az énekel olyan szépen. Megrettent nagyon, mert azt is látta, hogy a lánynak halfarokban végződik a teste. De aztán nem tudta legyőzni a kíváncsiságot, s odamerészkedett.
A halfarkú lány nem vette észre a halászt, s így az megfogta. Kérlelni kezdte, hogy engedje vissza a vízbe, de a legénynek most már nem akaródzott csak úgy elengedni.
– Addig el nem engedlek – vallatta –, míg meg nem mondod, ki vagy, s hogy kerültél ide.
A lány keserves könnyek közt elpanaszolta, hogy őt elátkozták,és addig meg nem szabadulhat az átok alól, amíg valaki meg nem váltja.
El volt már bűvölve a halász, mindent megtett volna, csak a leányt megválthassa. Hanem nagy volt ennek az ára: a lánytól megtudta, hogy ahhoz – egy életet ki kell oltania.
Töprengett is sokat otthon a halász, nem volt nyugta. Oly erős volt a csábítás, hogy végül eldöntötte, bűn árán is megváltja a csodaszép lányt. Elcsalta egyik halászcimboráját a vízre, s mikor jól kieveztek, hirtelen a vízbe lökte.
De a másik legény, ahogy a vízben magához tért meglepetésből, úszni kezdett minden erejéből. Elhűlt a halász, hogy nem sikerül a terve, s utána ugrott, hogy belefojtsa a cimboráját.
Ahogy így dulakodtak, egyszer csak ott volt mellettük az a szép lány a vízből. Átölelte a halászlegényt, aki érte égett, mióta megpillantotta, s lehúzta magával a Tisza fenekére.
Így mesélte a cimborája, aki megmenekült a halálos veszedelemből.