A bukovinai székelyeket 1883-ban telepítette az akkori kormány mai telephelyeikre: Hertelendyfalvára, Székelykevére, valamint Sándoregyházára. A reformátusok Tomka Károly református lelkész vezetésével a Pancsova melletti Hertelendre települtek. Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts, Józseffalva katolikusai Székelykeve, illetve Sándoregyháza határának szűzföldjeit törték fel, s találtak új otthonra.
A mádéfalvi veszedelem, a Moldvába való menekülésük története mélyen megmaradt az itteni székelység tudatában. Szerintük a csángó elnevezés is ebben az időben keletkezett, a kis szekerüket húzó tehénkék nyakában csengettyű volt, azért nevezték őket „csengő magyaroknak”. Nem szívesen hallják ezt a nevet, önérzetesen székely magyaroknak tartják magukat.² 1764-ben Al-Csíkból bújdostak el Moldvába a Tartos, a Tázló és a Beszterce folyók mellé. A nagy szökésre azért került sor, mert Mária Terézia 1763-ban elrendelte a férfiak erőszakos besorozását. 1764. január 7-én a székelység képviselői tárgyalni akartak a sorozóbizottsággal, ehelyett Mádéfalván vérfürdőt rendeztek a császárnő katonái. Ezután költözködtek tömegesen Moldvába, ahol adókedvezményben részesültek, és földet kaptak.
1774-ben az osztrákok megszállták Bukovinát, s az elnéptelenedett falvakat moldvai székelyekkel telepítették be. A letelepülő családok 18 hektár szántót és legelőt kaptak, meg segélyt a házak felépítésére, 1786-ban 72 magyar család, 2136 fő élt Bukovinában. Sorsuk azonban nem vett kedvező fordulatot, néhány év múlva robotmunkára, dézsmafizetésre kötelezték őket a szomszédos feudális nagybirtokosok. Lelketlenül kihasználták őket, sokat szenvedtek a szegénységtől s a XIX. századi járványos betegségektől. Ennek ellenére egy-másfél emberöltő múltán sem feledhették az édes hazát, melyet még a legfiatalabbak is nosztalgiával emlegetnek. 2003-ban, idetelepülésük 120. évfordulója alkalmából a legbátrabbak kerékpártúrára vállalkoztak, hogy beszámoljanak, mi történt az elmúlt évtizedekben az édes hazával.
1882-ben országos mozgalom indult a székelyek hazatelepítésére. Új helyüket az Al-Duna mentére jelölték ki, az árterület lecsapolása volt a feladatuk. Bizottságot is alapítottak a telepítés ügyeinek lebonyolítására, a korszak ismert politikusai, értelmiségei vállalták a feladatot, többek között Jókai Mór és Benedek Elek is.
1883 húsvétján kezdték meg a székelyek toborzását. Az első csoport május 11-én, a későbbiek pedig az aratás után indultak meg a hosszú vándorútra vonaton, majd hajóval folytatták az utat. A magyar kormány a XIX. század nyolcvanas éveiben tehát haza akarta hozni a bukovinai székelyeket. Nemcsak nehéz életkörülményeiken kívánt segíteni, hanem azt akarta, hogy megmaradjanak magyarnak. Felemás megoldás volt a dél-bánsági telepítés. A korabeli délvidéki hetilap, a Zomborban megjelenő Bácska beszámolt a székely telepítésekről. A vármegyét feldolgozó monográfiából is arról értesültünk, hogy nemcsak a Duna alsó szakaszán jelöltek ki számukra új telephelyeket, hanem Közép-Bácskában, a mai Telecskán is szándékoztak új falvakat telepíteni. Ide temesközi, elsősorban szajáni magyarok kerültek, a bukovinai székelyek pedig az Al-Duna mellékére. Az esetleges közép-bácskai tervekről a székelyek nem tudtak.
Szőcs Boldizsár nagyszülei Dél-Bánátba jelentkeztek. A telepítés nem azt hozta, amire vágytak. Új otthonukban ismét csak éheztek, Bukovinában az öt fácsa földjükön legalább annyi kék pityókájuk termett, hogy nem éheztek, a Duna mentén pedig a századfordulóig örökké rettegtek, mikor viszi el őket az ár. A legrosszabbul a legnagyob dél-bánsági székely falu, Székelykeve telepesei jártak. A hertelendyfalvi reformátusokkal eljöttek lelkipásztoraik is, akik kiharcolták, hogy jobb földeket kapjanak.
A helyzetük az első világháború után rosszabb lett a Jugoszláv Királyság diszkriminációs politikájának következtében. A környező falvak jó minőségű földjeiből a székelyek nem vehettek, de erre nem is volt lehetőségük, hiszen a falu legnagyobb része cseléd, illetve napszámos volt. Az első generációnak másfajta földművelést is meg kellett tanulnia. A tízholdnyi kincstári földet gyorsan felosztották maguk között, mert igen népesek voltak a székely családok. Szőcs Boldizsárék például tizenhárman voltak.
A székelyek új otthonukban nem magyarok közé kerültek. Gazdag, nagy múltú szerb és német falvak szomszédságában éltek. Csak az itteni gazdáknál lehettek cselédek, máshol nem. 1918 után azonban már Kelet-Szerbiában is munkát vállalhattak. Úgy emlékeznek a dél-bánáti magyarok, hogy azon a vidéken csak ők béreskedtek. Szőcs Boldizsár példája azt bizonyítja, hogy az itteniek feltalálták magukat. Sokan továbbvándoroltak. A második világháború alatt a német megszállás alá került ez a terület, ami azt jelentette, hogy a nemzetiségi diszkrimináció tovább folytatódott.
1945 után áll be némi változás az életükben, a II. Jugoszlávia türelmesebb nemzetiségi politikája némileg javított gazdasági helyzetükön. Megélhetést azonban nem nyújtott mindegyikük számára, ezért a fiatalabbak a hatvanas években Németországban, Franciaországban, Svédországban lettek vendégmunkások, sokan Szabadkára és más észak-bácskai magyar községbe költöztek. Magyar iskola ma már csak Székelykevén van. Hertelendyfalva Pancsova egyik külvárosa lett, Sándoregyházán pedig már alig élnek magyarok. A száztíz évvel ezelőtti kitelepülés tehát semmilyen szempontból nem hozta meg a várt eredményeket. A bukovinai székelyek itt ugyan nem románosodtak el, de idővel elszerbesednek.
Népi kultúrájukról, életükről, szellemi és anyagi műveltségükről több ismertető készült.³ A három al-dunai székely település: Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve településtörténeti adatai ismertek a néprajzi szakirodalomban. A nyelvjárási jelenségeket Penavin Olga és Matijevics Lajos szótárban, illetve atlaszban dolgozta fel.4 A Jugoszláviai Magyar Népzenetár második kötetében népdalaik váltak közkinccsé.5
¹ Erről legutóbb Seres Józseffel kapcsolatosan állapította meg Voigt Vilmos: „ha nem is lett belőlük tollforgató ember, annál jobb volt és maradt szóbeli memóriájuk, előadókészségük. Szinte egyszerre megjegyezték az új, meg új meséket, és szinte észrevétlenül alakult ki ezek felidézésének biztos módja.” Nagy Ilona pedig Józsa Miklós példájából következtetett arra, hogy a passzivitásba kényszerült mesemondó önmaga szórakoztatására, no meg majd az egykori előadásra memorizálja a szövegeket. Az egykori rutinos mesemondó önmagát szórakoztatta így, mintha arra várt volna, hogy egykor ismét kiváncsi lesz valaki a tudományára. VOIGT. 1999.6. NAGY 1999.694.
² A csángó elnevezés a vajdasági magyar és nem magyar nyelvben egyértelműen pejoratív értelmet kapott. A Bácskába áttelepült bánsági magyarokat a bácskaiak csángóknak csúfolták, a kilencvenes években valamennyi délvidéki magyart, ha nagyon bántani akarja az itteni szerbség, čangošinak nevezi.
3 1970. BOTKA-MATIJEVICS-PENAVIN, 1998. ÚJVÁRY, BARTHA
4 1978. PENAVIN-MATIJEVICS, 1980. PENAVIN-MATIJEVICS,
5 1984. KISS-BODOR