Mesélik az öregek, akik még a maguk öregapjától hallották, azok pedig ugyancsak a maguk öregapjától, mert nem akármilyen eseményről van szó, de olyanról, amire emlékezni kell; hisz nem akárkiről szól a történet, hanem az igazságos Mátyás királyról.
Egyszer Hettényre fényes lovascsapat érkezett. Ez nem volt szokatlan errefelé, hisz Temesvárra menet sok utas fordult meg a faluban. Ez a fényes lovasmenet azonban mindegyiken túltett. A bámészkodók kérdésére a lovas katonák elmondták, hogy Mátyás király és kísérete halad Temesvárra, előbb azonban meg akarják nézni a híres zsombolyai vásárt. A lovasmenet megállott a csárdánál, pihenőt tartott, Mátyás király pedig katonáit hívatta, azokat a kiöregedett vitézeket, akik egykor a Fekete Seregében szolgáltak. Közben a király a bámészkodóknak, főleg a gyerekeknek, egy-egy aranyat nyomott a markába, s hazaküldte őket. Mikor az öreg vitézek megérkeztek, a király megvendégelte őket, bort hozatott számukra a felszolgálóval, majd kedélyesen elbeszélgetett velük, felidézve az egykori nagy csaták emlékét. Azokét a csatákét, amelyekben az agg vitézek és maga Mátyás is részt vett. Végül a király elmondta hű vitézeinek, hogy Temesvárra menet kerülőt tesznek, mert ha már errefelé járnak, nem tehetik meg, hogy meg ne nézzék a híres zsombolyai vásárt. Erre az egyik agg vitéz így szólt Mátyáshoz:
– Ne menjetek arra, felséges királyom! Nagyon veszélyes! Az erdőségekben arrafelé sok a rabló, betyár és útonálló!
A király erre azt felelte, hogy ő cseppet sem fél, majd ő ellátja a bajukat, csak találkozna velük. Azonnal kiadta a parancsot, hogy kerítsenek három erős hettényi legényt és egy kocsit lovastul. Hajnalra mindhárman itt legyenek, a kocsi meg a lovak is. Az egyik legény, aki ismerte az utat, lett a kocsis, a másik kettő pedig Mátyás királlyal együtt rongyos ruhába öltözöttt. A kocsit a király egyik katonája kísérte lóháton, ő Mátyás király ruháját öltötte magára. Hajnalra tehát egyben volt a csapat Mátyás parancsa szerint. A kocsis legény kapott egy sípot, hogy azt fújja meg, ha megtámadnák őket az útonállók, a szekérderékba pedig elhelyeztek néhány éles, marokba illő kardot. A társaságot illő távolságban a király lovasai kísérték.
Épphogy virradt, amikor a szekér az utasokkal és a lovas katona, aki Mátyás ruháját öltötte magára, szép komótosan haladt északnak Zsombolya irányában. Ahogy haladtak az Óbéga partján, előbb átmentek egy kisebb erdőségen, majd utána egy másik erdőben folytatták útjukat. Egyszer csak a lovak visszahőköltek, s nyomban három marcona lovas vette körül a kocsit. Odaköszöntek, majd így fordultak hozzájuk:
– Kendtek kifélék, osztán hová-hová ilyen pitymallatkor? Nem félnek kendtek a rablóktól, útonállóktól?
Ekkor már a három útonálló, mert útonálló betyárok voltak, körül is fogták a kocsit, fogták a befogott lovak zabláját.
– Lám-lám, van itt egy úri fickó is! Kifordítani a zsebeket, elő az aranyakat! – szólt az egyik betyár.
Erre megszólalt Mátyás király:
– Mink szegény zsellérek vagyunk!
Az útonálló azt felelte erre:
– Akik a zsombolyai vásárra mennek, azok nem lehetnek szegények!
A Mátyás ruhájába öltözött lovas katona átadta a két aranyát a hangoskodó útonállónak, de hiába motozták meg őket a rablók, Mátyásnál és két társánál nem találtak semmit. Erre az egyik útonálló megszúrta az egyik hettényi legényt. A kocsis pedig belefújt sípjába, s nyomban ott termettek Mátyás katonái, és elfogták a három rablót. A betyárok életükért könyörögtek a királynak, de az nem könyörült rajtuk. Azonnal rendelkezett:
– Kettőt akasszatok fejjel lefelé a legmagasabb fára, egyet pedig futni engedjetek, hogy hírét vigye társainak: Így járnak, akik kirabolják a vásárra igyekvő szegény embereket.
Két betyárt fel is akasztottak a legmagasabb fára, ott lógtak, míg a bánsági szél ki nem szárította őket, szemüket a hollók kivájták, majd csontjaik lehullottak az erdei avarra, s azokat is betakarta az őszi avar.
Ahol mindez történt, azt az utat azóta Betyárok országútjának nevezi a környék magyar népe.