Volt aztán, ez már Székelykevén történt, hogy a nagy ínségek s vég nélküli mezei munkák idején nem maradt idő arra, hogy a sok gyermeket a szülők tisztességesen ellássák. Sok volt az éhes száj, és véznácskák, alultápláltak voltak a gyerekek. Néha, mint a mesében, annyian voltak, mint a rosta lika. A nagyobbik testvérre bízták a kisebbet, így egymást pesztrálták, ajnározták, amennyire tudták. Az egymással való törődésükkel azonban, anélkül hogy bárki kioktatta volna őket, igen korán beiskolázták magukat a leendő szülők sorába.
De voltak ám nagy hiátusok, a családok körül ólálkodott a szegénység, a tudatlanság, az éhezés.
Az egyszeri fiatal szülőknek csak három gyermekük volt, mégis nincstelenek voltak: egy nadrágszíjparcellájuk, de annyi se volt, szegényebbek voltak a templom egerénél. Álló nap a mezőn dolgoztak. Reggelente, munkába induláskor az előző napi madárlátta kenyeret osztották szét a gyermekek között azzal a mesével, hogy estére meglehet még nyulacskát is fognak, s akkor bizony úgy jól lakhatnak, mint a lakodalomban. Néha ennyi ígéret is elég volt a gyerekek napi boldogságához.
Most két szelet száraz kenyér maradt, ezeket a legnagyobbiknak meg a legkisebbiknek kiosztották, a középsőnek azonban nem jutott, így őt arra biztatták, hogy bátran kérjen falatot hol az egyiktől, hol a másiktól, mert ha nem adnának, estére megkapják a magukét, hogy csak úgy porzik…
Így a középső, Márika a hasa után ment, és egész nap vándorolt egyik testvérkétől a másikig. Olyannyira, hogy ő jóllakott, a két másik pedig szinte éhkoppon maradt. Amikor a szülők nagy fáradtan hazaértek a kapálásból, és kikérdezték őket, elsírta magát a nagyobbik:
– Edesapja, hónaptól mu es szeretnénk Márika helyibe kerülni, me`egyre csak mászkálódik, s kéreget hol innen, hol onnan… Márika megél a közön… mu meg minduntalan éhen maradunk…
- megél a közön mások között ügyesen megszerzi jussát
- pesztrál gondoz