Múltunk túszai
Gondolatok két középkori emlék(együttes)ünk örökségvédelmi problematikájáról
A BÁCSI LOVAGVÁR
A bácsi királyi és érseki lovagvár rommaradványai, ahogy Kalapis Zoltán a vajdasági földben megbúvó múltunk emlékeinek elkötelezett krónikása annak idején megfogalmazta, dacolva az idővel és az emberi nemtörődömséggel, irigylésre méltó magasságba törnek, hirdetve ezzel történelmünk szebb időszakait. A vár keletkezéséről kevés hiteles adat áll rendelkezésünkre. Nem lehet konkrét oklevélhez és azon belül évszámhoz kötni. Vannak elméletek, mint pl. a római eredet, amely a Duna jobb (nyugati) partján húzódó híres határvonallal, a limesszel szemben kiépített ún. ellenerődre utal, amely túlélte a birodalom bukását, egész a középkorig. Vagy egy másik, mely szerint az avar korban (VII-X. sz.) megerősített település állt a helyén, egy HRING, miként a frank krónikában ezeket a földvárszerű helyeket nevezik. Vannak, akik a híres bizánci térítő, a szláv származású Metód apostol 870 körüli ideiglenes székhelyének tekintik.
Bárhogy is volt a korábbi évszázadokban, a Szent István királyunk trónra lépését követő időszakban Bács vármegyeközponttá vált. Maga a név ótörök eredetű, és törzsi méltóságot jelent. A település (mert ekkor még várról nem beszélhetünk) igazi fejlődése az egyházszakadás (1053) utáni időszakra tehető, egész pontosan 1089-től számítva, amikor László király a szerémi görög püspökséget Bácsra helyezte, egyesítve ezzel a kalocsai latin érsekséggel. Egyházpolitikai szempontból ez egy máig tisztázatlan lépés volt, mivel többféleképpen lehet megindokolni (magyarázni). A bácsi várkastélyt említő újabb kútfő 1158-ból származik. Eszerint II. Géza itt töltötte a húsvéti ünnepeket. Abban az időben bevett szokás volt, hogy az aktuális király egy bizonyos időt úgymond vidéken töltött, általában teljes udvartartásával együtt, és így az adott helyről irányította az ország sorsát, természetesen a vendéglátó terhére. Valójában ez a módszer az adóbehajtás egy kifinomult, a kor szelleméhez alkalmazkodó formáját jelentette.
A mai, romjaiban viszonylag elég tűrhető állapotban lévő várat minden jel szerint az Anjou-dinasztia uralkodói építették a XVI. század középső harmadában. Valószínűleg 1338-ban Károly Róbert utasítására francia mérnökök irányításával indult meg az építkezés, az akkortájt igencsak bővízű Mosztonga által körülkarolt félszigetszerű magaslaton. Befejezésére Nagy Lajos trónra lépése után, 1342-t követően kerülhetett sor. A francia várépítészet egyik jellemző épülete a négyemeletes lakótorony, amely a vár urának lakóhelyéül szolgált, és egyben az erődítmény legtovább véthető részét képezte. A lakótornyot, illetve a várudvart masszív, helyben égetett vörös színű téglákból épített védőfal vette körül, melyet eredetileg nyolc bástyával erősítettek meg. Ezekből mára négy maradt meg látható állapotban. A várba egy felvonulóhidas külső kapun keresztül lehetett bejutni. Mindezeket a véderőműveket mintegy kilóméternyi körzetben háromszoros sáncrendszer biztosította. Ha hinni lehet egy korabeli hadijelentésnek, ezen a területen nem kevesebb mint 4000-5000 katonát lehetett elhelyezni. A várban állomásozó állandó helyőrség 600-700 főnyi katonából állott.
A korszerűnek mondható hadászati jelentőségén kívül a bácsi vár igen gyorsan Bács-Bodrog vármegye reneszánsz központjává vált, amit elsősorban tehetős és kivételes képességgel rendelkező lakóinak, várurainak köszönhetett. Közülük is az első helyen Váradi Péter érseket kell említeni, aki bizonyos ideig Mátyás király budai rezidenciáján tartózkodott, és a reneszánsz uralkodó egyik titkos tanácsadójának, diplomatájának számított. Egészen addig, amíg kegyvesztett nem lett, és mint olyat száműztek Bácsra. Nagy tudású, előrelátó ember lévén tökéletesen tudatában volt a mind vészesebben közeledő oszmán veszedelemnek. Egy esetleges nagyobb török támadás elhárítására harcászati szempontból jócskán megerősítette a várat, sőt csatornát ásatott a Dunáig, melynek vizével felfrissítette a bácsi vizesárkokat. Ezenkívül Váradi a XV-XVI. század fordulóját megelőzően nagy mennyiségű itáliai kegytárgyat vásárolt. Az ő idejében érte el Bács fénykorát. Mátyás király, majd néhány év múlva Ulászló is időzött a vár falai között.
Az uralkodói látogatásokon kívül az oszmán terjeszkedés veszélyének fokozódásával két alkalommal hívtak össze ún. fegyveres országgyűlést. 1500-ban II. Ulászló tartott szemlét 12 ezer főnyi sereg felett, 1519-ben pedig az akkor 12 éves II. Lajos király igyekezett meggyőzni az ország nagyurait. Nem sok sikerrel, pedig Mohács időpontja ekkor már vészesen közeledett. Talán csak a sors furcsa fintora hozta úgy, hogy Bács utolsó ura Tomori Pál érsek lett, őt II. (Nagy) Szulejmán Mohácsnál legyőzte és lefejeztette, majd Budáról visszafelé jövet 1526 szeptemberében bevette és teljesen kifosztotta az egykoron virágzó, gazdag lovagvárat.
Bács sorsa azonban ekkor még nem pecsételődött meg. A török hadak elvonulása után Szapolyai János (későbbi király) csapatai szállták meg, és nagyjából kijavították a sérüléseket. A vár magával a várossal együtt az 1541-1543 körüli időkben jutott az oszmánok kezére, amikor egész Bácska területe belekerült az Isztambuli Porta közigazgatási rendszerébe, a szegedi szandzsákba osztva mint a bácsi náhije (járás), amely egészen Újvidékig terjedt. A százötven évnyi török hódoltság Buda 1686. évi visszafoglalását követő időszakban zárult, amikor vélhetően Koháry István Duna menti főkapitány lovas bandériumai Szabadkához hasonlóan Bácsot is felszabadították. A várat ekkor osztrák császári helyőrség vette birtokába.
Nem egészen két évtized múltán Bács pusztulása végleg beteljesedett. A Rákóczi szabadságharc idején, 1704-ben maga a fejedelem vezette kuruc sereg vette be a várat, ám nem tartotta meg, mivel a Tisza menti Sajkásvidéket benépesítő szerb határőrök kitartottak az osztrák császár mellett. Rákóczi ekkor bosszúhadjáratot indított, de Bács erősségét nem akarta átengedni a labancoknak, ezért inkább felgyújtotta. Ez a délvidéki hadjárat a kelleténél sokkal véresebbre sikerült, amit Szegedre érve maga a fejedelem is elismert, és ez az esemény hosszú időre elmérgesítette a két nép (magyar és szerb) egymáshoz való viszonyát (talán a mai napig?). Az osztrákok valamelyest rendbe hozták a kiégett várat, ám már a következő év nyarán Vak Bottyán generális kurucai ismét a falai alatt portyáztak. Semmit sem bízva a véletlenre, akkor az osztrák hadvezetőség végérvényesen a „leírt” harcászati objektumok listájára tette (mint pl. Becse várát is), majd utasította Fluck labanc várkapitányt az erődítmény felrobbantására. Ettől a pillanattól mintegy másfél évszázadig az egykoron pompázó reneszánsz lovagvár a helybéliek közprédájává, azaz építőanyag-bányájává vált.