VOLT IDŐ, AMIKOR az egész Csóka egyetlen emberé, Marcibányié volt. Persze csak addig lehetett Marcibányié, amíg Marcibányi búcsút nem mondott a világnak. Pedig a fiákerján éppen nem a másvilágra indult.
Kevély ember volt Marcibányi. Jött vele szemben kordéval egy ember, félre is állt, ahogy dukál – de ez Marcibányinak nem volt elég. Rászólt a kocsisára: „Csapj a szeme közé a toprongyosának!” De már kapta is helyette ő maga az ostort, végigvágott a levett kalapú paraszton. Hej, ha tudta volna Marcibányi, hogy aki őt süvegeli, az maga Mátyás, a király…! De hát egész Csókán ki bánta valaha is Mátyást, ha itt volt Marcibányi, s Marcibányi volt itt a minden.
Mígnem jött a pecsétes levél, futár hozta, hogy vagy maga menjen Marcibányi, egész testi valójában, fel, a király elé, vagy négy fontnyi húsát küldje egy darabban a saját testéből…
Nem lett aztán mindjárt a csókaiaké Csóka, de az bizonyos, hogy nem várták vissza Marcibányit. Legfeljebb egyszer-másszor Mátyás királyt.