Az alvégi öregek mondják, hogy az igazi pipás ember ma sem trafikárut, hanem szűz dohányt szív, olyat, amely színét sem látta semmiféle dohánybeváltó állomásnak vagy hivatalnak.
Valamikor 50-60 évvel ezelőtt még sokan foglalkoztak szűzdohány-csempészettel, főleg az olyanok, akiket szorított a nincstelenség, de ma már, a pipaszárat szopogató, kummogató öreg pipások megritkulásával a csempészek is más, jövedelmezőbb üzlet után néztek. Az egykori finánchistóriák is, amelyeken olyan jóízűt derülgettek a hajdani öregek, főleg azokból az időkből valók, amikor a csempészek – minden hájjal megkent, furfangos emberek – még nagyban űzték ennek a tilos portékának az adás-vevését.
A krónika szerint Zentára főleg az adorjáni dohánykufák hordták a „téli salátát”. Lopva persze, lent a réten, mert olyankor, amikor „sűrű” volt, azaz ha szökni vagy bújni kellett a fogdmegek elől, ott az aljon mindig volt, hova. No, de – mondják – a fináncok se voltak éppen fejre ejtett emberek, értették azok is a hatvágást. Ők meg a zsidó temető sarkán várták a csempészeket, és csaptak le rájuk – már akire bírtak, ugye?
A kufák mindenféle furfangot kieszeltek, hogy elrejthessék a dohányt a fináncok orra elől, de azért – ha ritkán is – el-elkaptak közülük valakit a pénzügyőrök. Az ilyen aztán alaposan rajtavesztett, de a büntetésnek csak annyi foganatja lett, hogy a többi csempész még óvatosabbá vált.
Mesélik, hogy akadt olyan „virtigli” dohánycsempész, aki még a legnagyobb slamasztikából is ki tudta vágni magát.
Egy ilyen sokat próbált és dörzsölt öreg csempészt kaptak el egyszer a fináncok a temetősarkon úgy estefelé. Amikor megbizonyosodtak róla, hogy portéka van nála, kísérték befelé a kapitányságra. A Tópart utcán jöttek végig, mikor is a Csonka-lejárón innen megszólalt az adorjáni ember:
– Ugyan, szemlész úr, mit csinálhatnak velem? Én olyan szegény vagyok, hogy még tetűm sincsen, nem hogy pé´zem vóna. Hanem tennék egy ajánlatot…
– Elhalgasson!
– Nem akarom én megkörnyékezni magukat! De ha már engemet elfogtak, hát fogják meg a gazdát is, akinek a leveleket viszem!
Összevillant a fináncok szeme a jó fogás reményében.
– Rendben van. Ki az az ember?
– Itt lakik balrul, az utca közepe táján. Én majd bemegyek, maguk meg öt perc múlva lépjenek utánnam, akkor éppen meglephetnek bennünket kint az istállóban.
Úgy is volt.
A csempész bement az ismerős házba, amelynek két kijárata volt (a másik le az aljra nézett!), s átlépve a sövényt, a dohánnyal együtt nekiszaladt a réten az esti szürkületnek.
Egy-két percen belül bent voltak a fináncok is, és keresték az istállót, de se gazda, se pajta. Valami nagyothalló öreg özvegyasszony lakott ottan.
Mire megértette, hogy mit akarnak tőle a zöldposztós hivatalos emberek, és felvilágosította őket, addigra a csempész már kint loholt valahol Keresztesnél.
– Hát nagy huncut kee! – mondták a társai az öregnek, amikor féldecizgetés közben elújságolta, hogyan járt a fináncokkal.
– Nono! – tette hozzá a csempész nem kis önérzettel. – Szegény egér ám az, améknek csak egy luka vagyon!