Valamikor egy ember húsvétkor fölment a padlásra sonkáért. Ahogy fölért, hát kinézett a padláslyukon a vetésre. Gyönyörködött, hogy milyen szépen zöldell.
Ahogy ott bámészkodott, egyszer csak egy sárgás lángot látott fölcsapni a földből. Eszénél volt, meg tudta, hogy mit kell csinálni.
Jobb hüvelykujját a csipőjére nyomta, a bal kezével meg elkapta hátulról a haját. A haja ott meg is őszült, de három aranypénz fölvetődött, s még aznap elszaladt valahová egy javasemberért.
Az megmondta, hogy sok pénzről van szó.
El is kezdték kiásni, de a szomszéd kileste őket, és a kigyó onnan elvitte a pénzt. Abba is maradt minden.
Ahogy ősszel szántanak kukorica alá, hát egyszer csak egy eke fölvet egy nagy kődarabot. Olyan volt éppen, mint egy kecske. Az ember meg a szomszédok sem tudták, hogy mire való, és amikor boronáltak, rádobták a boronára nyomatéknek. Így hányódott sokáig, mikor egyszer csak jöttek a törökök, azok tudták, hogy arany van benne. Össze is törték, és a pénzt el is vitték.
De van itt a zentai határban még sok kincs.
Egyszer már a bogarasi határban is találtak egy bogrács pénzt. Még mindig megvan a helye, ahogy kiásták, mert aki azt betúrja, az meghal.
Lehetne találni még kincset itt, de csak úgy, ha az ember Szilveszter éjszakáján kimenne a határba, és meglesné, hogy mikor tisztítja magát.
Az arany sárga, az ezüst meg fehér lánggal tisztul.
Zenta