Minden hét évben kinyílt a Pusztatemplom ajtaja, de azt tudni kellett, mikor, mert a kincs akkor tűzként feladja magát. Aki akkor bement az ajtón, sok kincset szerezhetett magának.
Volt egy szegény asszony, aki azt gondolta, hogy ő bemegy, mert tudta, hogy mikor nyílik ki, ott leste kisfiával együtt, aki olyan kétéves forma lehetett. Amikor kinyílt a Pusztatemplom ajtaja, az asszony bement, a kisfiát is bevezette magával.
Ahogy beléptek az ajtón, mindenütt rengeteg pénz, arany, drágaság hevert a ládákban, dobozokban. Azt a sok drágaságot valaki oda rejtette. Az asszony kisfiáról megfeledkezve megrakta kötényét arannyal és kijött az ajtón, hogy majd még egyet fordul. Ahogy kiöntötte kötényéből a sok drágaságot, az ajtó becsukódott mögötte. A kisfia bennmaradt. Aztán már nem kellett neki az arany, se semmi, csak a gyereke után siránkozott, hogy mi lesz vele.
Mivel tudta, hogy a Pusztatemplom ajtaja minden hét évben csak egyszer nyílik ki, jól megjegyezte magának az időpontot, és szomorúan kivárta a hét esztendőt. Ott leste, hogy az ajtó mikor nyílik ki. Mikor letelt a hét esztendő, az asszony megint bement, mert az ajtó kinyílott, s meg is találta kisfiát. A gyerek közben nőtt, növögetett, szép kilenc-tíz éves kisfiú vált belőle.
Az asszony boldogsága végtelen volt, de nem tudta, hogy mivel élt a gyerek hét esztendőn keresztül. Meg is kérdezte tőle. A gyerek azt válaszolta:
– Öregapám mindig gurigázta a piros almákat, azon éltünk.
Az asszonyt már nem érdekelte a pénz, az arany, csakhogy a fiát megtalálta és kihozhatta a föld alól. De megtudta tőle, hogy él ott egy öregember, aki a kincset őrzi, az gurigázta neki a sok piros almát.