Az Al-Duna kanyarulatába érkezett székely telepesek szegénységét más népcsoportok sokszor kifigurázták, megítélték.
– Rongyos bukovinai telepesek! – mondták. Pedig ha tudták volna, hogy a szegénység nem is kopog, csak néha vésszerűen átlépi az ember küszöbét… Azt mesélik, az első telephelyükön, Gyurgyován olyan földbe vájt veremputrikban laktak, ahol a szaporaság s a nyomrúság együtt lakott: sok gyermek, még több tetű és kevés bútordarab volt. Az egyik mese arról szólt, hogy amikor jött a nagy eső, úgy ugrándoztak ki a veremlakásaikból, mint valami pattantyús bolhák…
Volt egy mese a varangyos békával is. Sok helyütt veremlakásaikban a felnőttek a döngölt földes padlón aludtak fonott gyékényen, míg a gyermekek általában valami ácsolt padkán alhattak. Nyáron a nagy hőség miatt éjjelre tárva-nyitva hagytak mindent, és inkább a szúnyogok prédáivá váltak. De a varangyos békák akkoriban olyan szemtelenül szaporák voltak, hogy az egyszerivel az történt, hogy nyáron a nyitott putri ajtajában tátott szájjal aludt a veremben, s arra ébredt meg, hogy egy nagy varangy, zsupsz, beugrott a szájába… Innentől kezdve minden éjjel zsákot kötött a fejére.