Volt egy fiatalember, aki udvarolt egy lánynak. Amikor elérkezett az éjfél után, a fiatalember elindult hazafelé. Az útja völgy felé vitt, völgyben lakott. Egy bizonyos helyen vízen kellett átmennie neki.
Odaért a vízhez, de kísérte egy kerék, egy taligakerék, s remegett a fiatalember félelmében nagyon. Volt azonban nála egy jó kézbeli emelő fa. Arra gondolt, hogy olyan hazajáró, olyan kódorgó lélek kíséri.
Valami kisérte a legényt taligakerék képében.
Nos, amikor odaért a hídra, azzal a jó husángféle bottal belevágott a kerékbe, s valójában a kerék beleesett a vízbe. A legény úgy hallotta, hogy valami csobogott a vízben. Nagyon megijedt.
Megszólalt ekkor egy hang:
– Megállj! Nekem végem van, de neked is véged lesz holnap!
No jól van. A fiatalember elment haza, szomorkodott, az estéli eset nagyon bántotta, szomorkodott, bánatos volt.
Hát kérdezi az édesanyja:
– Mi lelt, fiam, te, mi a bajod? Látom, valami bánt, nagyon szomorú vagy.
– Nem tudom, édesanyám, az éjjel olyan rosszul jártam.
El is mesélte szépen. Volt a harmadik, negyedik szomszédban ottan egy öreg nénike.
– Eredj, meséld csak el a Panna néninek, nem messze lakik az, meséld csak el, fiam!
– El is ment a legény, el is mesélte. Azt mondja az öregasszony:
– Hallod, fiam, ez nem mese volt, ez valójában igaz volt.
– Igaz volt, velem történt az éjjel, no és azóta engem nagyon bánt, mert azt mondta, hogy ráfizetek még a mai nap folyamán; rá fogok fizetni.
– Tudod mit, fiam, majd mondok valamit. Ez itten a faluban egy öregasszony volt. Az öregasszony téged akart kísérni, téged akart próbára tenni, s valójában te úgy ütöttél rá, hogy az öregasszony meghalt. De ha te veszel nekem egy pár piros papucsot, neked még a hajad szála sem fog meggörbülni.
– Szívesen megteszem – mondta a legény – , csakha tényleg nem lesz bajom, mert nagyon gyötör az éjjeli eset.
– Majd ha ennek az öregasszonynak ássák a sírját, kimész a temetőbe, és ha az első ásó földet kiveszik, az egyik lábad alá, a másikat a másik lábad alá, te arra rá fogsz állni. De mindaddig ott leszel, ott állsz, mint egy őr, míg az öregasszonyt el nem temetik, mert az valójában téged mindenütt megkeres, csak ott nem reméli, hogy ott vagy a sírjának a kiásott dombján, amit legelőször vettek ki, az első ásónyom földön.
Amikor vitték az öregasszonyt temetni, s már a koporsóra szállt a föld, visszaszólt egy hang:
– Jól jártál, te kucséber, hogy én elég okos voltam, de aki téged kioktatott, még okosabb volt, mint én. Mert másképp szörnyet haltál volna.
Csantavér