Midőn a székelyek 1841-ben végleg otthagyták Bukovinát, a Bácskába telepedtek. Sokan siratták a drága anyaföldet, de még többen örültek annak, hogy végre hazatérnek Magyarországra.
– Nem maradunk idegen fődön! – ujjongtak, mert azt hitték, ott, ahová mennek, ott majd fenékig tejfel lesz az élet. Így valahogy jártak az egyszeriek is, ahol a férfiember nem akart kimenni, az asszony azonban addig perelt vele, amíg „essze nem szedték magikot”, s fel nem iratkoztak a tekintélyesen hosszú lajstromra…
A hadikfalviakat nagyrészt a dél-bácskai Újvidék és Temerin közelébe költöztették egy Szőreg és Temerin menti övezetbe. Volt egy Hadikföldje (ma Kolónia vagy Staro Đurđevo) nevű telepjük is, ahol földet is kaptak, s ezt-azt, hogy megkapaszkodjanak: megkezdhették az új életüket. A bácskai életmód azonban nagyban eltért a Bukovinában megszokottól. Itt más volt az éghajlat, a termőföld minősége és a termelési szokások is, sokat kínlódtak tehát. Még fát vágni se lehetett, hogy télen rendesen fűtsenek, mert erdő sehol se volt. Az őszi kukoricafosztás, a „szedés után” mentek ki a földekre a kukoricatörsököt „esszeszedni”. Kosarakba rakták, avval kínlódtak…
Elszakadt a cérnája az egyik székelynek, kárhozott rendesen. Mikor hazaért abba a putriba, amibe beköltözhettek, mérgesen a sutba vágta a törsökös kast:
– Cseszd meg, asszon, nem kellett neked a bukovinai bükk? Hát most itt van neked a bácskai tölgy!
(Ádám István temerini néprajzos 1980-as gyűjtése nyomán, a temerini Bíró József adatközlő elbeszélése alapján.)